Az elmúlt két évben nagyjából ment is a szekér. Aztán az idei év kicsit máshogy alakult. Március végén összeszedtem egy sérülést a csípőmben. Sose hallottam ilyesmiről, nem is voltam felkészülve. A szokott menetrendet követtem: erőltettem.

Jónak tűnt, április elején sikerült meglepni magam olyan gyorsulással, ami egyenlőnek látszott egy szintlépéssel.

Sajnos ki kellett józanodnom, a Mátrabérc hetében kedden már nagyon durva jelzést kaptam: minden lépés fájt. Péntekig nem is erőltettem, pénteken viszont 10 perc után jött a nagyon őszinte tünet: minden lépésnél nyilalt.

Pedig előtte szerdán konzultáltam Szabó Gabival is, rámutatott, hogy a nagy farizom tapadási pontjáról van szó, azt kell nyújtani, masszírozni. Eső után köpönyeg, de legalább megtanultam hogyan kell művelni.

Az MB-t persze nem tudtam kihagyni, mindent, vagy semmi lett a taktikám. Nem foglalkoztam semmivel, nyomtam. Ennek az lett a következménye, hogy Kékesre ~10 perces javulást hoztam a korábbi évekhez képest.

Megnyugodtam, mert tudtam, hogy innen már csak okosan kell csinálni és jön a 6 órán belüli eredmény. Aztán nem jött.

Galyán még minden rendben volt, de onnan már a rémálmom kezdett megvalósulni. Egyre inkább kerültem lépéskényszerbe, amiből a kiveredkedés egyre nagyobb lépéshátrány lett. Keresztesen egy nagy hajrával még dönthettem volna, de a kis hajrá sem jött össze. A végén 6:24-el vánszorogtam be, de igazából az aggasztott, hogy 6 hét rehab jön, mert a járás is fájt.

Egy hét teljes pihenő után kezdtem a félórás futásokat - ebből majd felépülök - címszóval. 30 perc oké, utána már fájt a csípőm.

Május 7-én aztán majdnem megtört a jég. 3 év után előástam a bringám és elkerekeztem egy szerelőhöz. Nem működött a fék, nem működött a váltó, mégis céltértem. Aztán hazafutottam. 20 km bringa és 21 km futás és nem fájt semmi. Másnap, futva neki is vágtam egy ~24-es körnek, amit lerövídettem 18-nak, de a vége így is dráma lett. Másnapra megint csak kínlódva jártam. Újabb 2 hét pihenő.

Nem baj, gondoltam, majd bringával erősítek! Május 22-én le is nyomtam egy 100-ast, ebből 25 km-en keresztül nem gurult az elsőkerék, mert a szerelő fos munkát végzett, én meg nem tudtam hogyan kell korrigálni. Megcsináltam, megvolt a 100km, ami betöri a seggem.

Aztán elkezdtem bringával járni a dolgozóba. És jött az öregfazon az új Vitarával, ezt láthatta (volna):

Sajnos nem látta, elcsapott. Csontom nem tört, járni tudok, de a bal vádlim vége baszottul fáj. Lépcsőzés és futás kizárva. A szokottak szerint a lépcsőzést erőltetem, de, hogy mikor fogok futni, azt nem tudom. Mert fáj!

Addig is, marad a bringa és az örök rettegés.:)

Sajátos fordulattal a korábban művelt és tapasztalt "rendhez" képest idén nem úgy álltam le az edzésekkel mint eddig. Bevezettem ugyan a minimálfutást, de azért kerestem, hogy miből lehet próbatétel. Érdekes módon folyton drámára számítottam, de a két  "combos" már közben is elkezdett élménnyé érni. Juhé!

• Májusban részt vettünk Zsuzsival a Vidróczki 46 túrán ahol többször is nagyon eltévedtem (az első kb. 2 kilire lévő állomásra csak 40 perc után leltem rá...:)). Aztán a pirkadó napsütésből végül esőzés lett, a kényszerű koncentráltságból pedig heppening! A végső vigyor akkor ragadt az arcomra, mikor Ágasvárról lefele az úton(!) keresztben elúszott egy béka. Felejthetetlen! A cél előtt Pityu még rámnyitotta a kocsiajtót (tájfutóverseny volt ugyanott), de átgázoltam rajta is!:)
• Aztán jött még a Mátra 40, amin tavaly 6 órát sikerült összehozni, pedig bringáztam úgy heti 15 órát és azt gondoltam, hogy az állóképességgel nem lehet baj. Idén viszont se nem bringáztam, se nem futottam, ezért különösképp éreztem a veszélyt, ami már az elejétől kezdett beigazolódni. Émelygett a hasam és folyton botladoztam. Aztán 2 óra és Fallóskút elhagyása után mégis összeállt a rendszer és csak a Jójárt-kútnál estem egy hatalmasat (a pontőr azzal kászálódott ki, hogy "mi ez a hörgés?"). A végén volt még egy kis hőguta is, de szerencsére a krízis elején sikerült célba érni (4:38).

Nemtom mit mondjak, mert bárkinek lehet újat mutatni és ennyi sikerélmény után már várom a sorpofonokat. De az is lehet, hogy ráleltem az Útra.:) Tudja a Jóisten!

Az eredeti mondjuk jobbnak tűnik...(kivéve Skolnick)

Ez volt az 5. indulás, 4. teljesítés, jövőre extra jutalomért megyek. Az ötszörös teljesítés mellé szeretnék egy másik ötöst is. Leírva kurva ijesztő, mint a sub3 órás maraton. Nem véletlen, hogy utcai maratonon eddig elindulni sem mertem, ahhoz sokkal tudatosabb felkészülésre volna szükség, nehogy "kalapácsos" élmény legyen.

A Mátrabérc viszont más: kultikus. Nem csak nekem. Kis ország, "kis" futama, de nekem a legnagyobb, biztos nem fogom már kinőni. Főleg, hogy meg se próbálnám legyőzni, vagy magam alá gyűrni. Sőt, a kölcsönös tiszteletnél többre törekszem, bármennyire is hegykén viselkedik.:)

Előzmények:

Tavaly a Piroson Pityut kísértük és úgy terveztük, hogy lefutom a 37-et, aztán support. De már a Tölgyikrek előtt lehagyott, pedig úgy 30 perccel korábban indultam. Kurva ciki volt, hiszen a 85-ön ment... Dobogókőtől aztán masszívan sörözni kezdtem. (Ez sem így indult, de a késői felérés miatt a cuccomat már elszállították. Banyesz mentett meg a megfagyástól, egy barnával. Valami "Staró" volt, sosem felejtem.)

Kopárnál már csak a barnákon járt az eszem, aztán Zsebe Isti hozakodott elő a csomagtartóból pár "szőkével". Szóval mire Budaörsre értünk már nem voltam szomjas, csak kívánós. Az iskolában viszont hamar beilleszkedtem a célszemélyzet közé. Szabó Gábornak például  a 4:30-as Budapest maratonhoz gratuláltam (pedig 2:30 volt), lesz ez még jobb is - biztattam kajánul, aztán a szomszédos ABC-ből többször is pótoltam a célsört.

Mire beért az élmezőny (Pityu harmadikként), nekem már voltak "problémáim", de a szokásosnál talán kommunikatívabb lettem és erősebb is.:) Végtére, egy 80 kilós ember ebben a mezőnyben már nagydarabnak számít, így ennek megfelelő nagy önbizalommal fordultam Kiss Mikihez is, mi a titka?  A válasz őszinte volt  és közvetlen: Le kell fogyni!

Alapozás:

Elkezdtem hát foglalkozni a súlyommal, de persze diéta, vagy az aszkéta életmód nem jöhetett szóba. Vagy mégis? Nem igazán. Annyiban változtattam, hogy a reggelit kivéve leálltam a pogácsákkal és sajtoskiflikkel. Hétfőtől ebédre leves és főzelék, délután <80gr sajt magában. Vacsorára - futás után - pedig egy Verofit regeneráló ital. Péntek délutántól vasárnap estig pedig bármi a családdal. Tényleg bármi!

Nem futottam most sem többet, mint eddig (~1300km a MB-ig), de fogyni mégis tudtam, lementem 70kg alá. Sajnos Pityunak előjöttek a krónikus fájdalmai, amit az Ausztrál éghajlat sem gyógyított, így sok mindent kellett egyedül megoldani, de a támogatás és a példa így is megvolt. (Azért Pistát sem kell félteni, miután hazatért, gyorsan nyert egy tájfutó OB-t:))  A túra napján viszont egyedül álltam rajthoz. (Mint utóbb kiderült azért mégsem voltam olyan egyedül, Novai Gyuri a trailen indult, Isti pedig a Hanákon futott pályacsúcsot. Így nincs abban semmi furcsa, hogy nem láttam őket.:))

Mátrabérc:

Maga a túra úgy indult, hogy Szekeres Tamás kilőtt, csak néhány mozgásban lévő falevél, pár füstölgő cipőnyom és mi a többi ~800 induló maradtunk (és +1 láthatatlan ember). Előttem kialakult egy boly, tulajdonképpen csupa ismerős arc, akik valahogy mindig előttem alakulnak bollyá...:) Néztem a hátukat egy darabig, viszont üldözésre nem gondoltam, túrára jöttem, vagy mi. Néhányan az ismerős arcokon kívül is elém kerültek nagy lendülettel, aztán vagy lemaradtak, vagy "elvesztettem" őket.

Az első traileseket Jóidő-kútnál értem utol, Szederjesre felfelé csatlakoztam egy bringás sráchoz, vele végül sokáig kerülgettük egymást.

Oroszlánvár után jöttek az első problémák. Először a zselé(i)m kezdtek kipotyogni, aztán - ahogy próbáltam beállítani - Szár-hegyre fel - már az övtáska is leoldott. Többször vissza kellett ereszkedni érte. Valahogy mindig ezen a Kékesi szakaszon jut eszembe, hogy abba kéne hagyni... Most is itt lettem zaklatott. A Markazi kapu után már komolyan kezdtem kiakadni, itt valahol végleg elhagytam egy zselét. Nem a hiánya fájt, hanem a szemetelés...

Az övtáska ezután sem lett kezesebb, de beláttam, hogy "nélküle" ne megy. Kerestem a szokott "átszellemült apátiát", és mire a Kékes-gerincre értem nagyjából elfogadtam a helyzetet. Kékesen pedig végleg megbékéltem, amikor bemondták az időmet: 2:20. 6:30-on belüli időt terveztem, ezzel a részidővel viszont szűken a 6-os is elérhetőnek tűnt. Persze-persze!

Egész jól leereszkedtem a sárgán és a nyeregnél megint utolértem a bringás srácot (Veress Gábor). Sosem szoktam ilyenkor beszélgetni, de valahogy egymásra hangolódtunk és Galyáig végigdumáltuk. Úgy éreztem, hogy suhanunk, de amikor a kilátó után bemondta az időnket (3:35), már tiszta volt, hogy a 6 óráról nem ábrándozunk tovább.:)

Optimális esetben, a:) következő szakasz gyors, nincs semmi gond. Én viszont nem töltöttem fel a vízkészletem, csak egy kis izó lötyögött az övtáskámban. Éreztem, hogy gond lesz, de vitt a lendület. Ágasváron még bevárom Gábort, de a lefelében csúnyán otthagy, a combjaim görcsbe álltak. A völgyben már vagy 500 méter az előnye, ennyit a kellemes társaságról...:) Gond azért nincs, fejben és lélekben is rendben vagyok. Mátrakeresztesen alapos frissítés (4:44) és irány a Muzsla!

Ennek a szakasznak is van egy ritmusa, amit ha megérzel, "szinte" olyan mintha mozgólépcsőn haladnál.:) 7dl vízzel vágtam neki, energetikailag is teljesen rendben voltam, így kevés sétával 47 perc alatt a csúcsra értem, a vízből pedig jutott hűtésre is. A Koncsúrokig még vitt a lendület, aztán megint jött a combgörcs. Nem értem, nem értem, azóta sem. Talán a kipróbálásra viselt combkompresszió (ilyet többet fel nem húzok:)), talán a kimaradt frissítés, talán valami más. A közérzetem pedig végig rendben volt, de "lezúdulás" helyett, csak óvatoskodni tudtam.

Diós patak előtt még egy fűbe hanyatlott, trailes srácot próbálok felcsalogatni a túlpartra. De sajnos őt már a maradék vizem sem deríti jókedvre. Szerintem sok mindenkinek ismerős a kép, az érzés: leér az ember a patakmederbe, felnéz és előre bukva percekig a térdén támaszkodik. Nem tudom hanyadszorra vágott neki, de teljes szívemből átéltem amit ő. Nincs ilyenkor nagyobb biztatás, minthogy már csak 50 méter felfele. Aztán további 2 km, már tényleg végig lefele. Ez a szakasz szerencsére megint "pörgött", jó kedvűen értem az iskolába, a déli harangszóból 10 perccel kicsúszva. Szóval, ha minden jól megy, jövőre még délelőtt szeretnék beérni. Már alig várom.

Sziasztok, mind a százezren!:)

Sajnos az idei felkészülés eltért az eddigiektől. Pityu átmenetileg - de huzamosabb ideje - testi bántalmakkal küzd. Február vége óta pedig huzamosabb ideje - de csak átmenetileg - Ausztráliában tartózkodik. Viszont, állítólag a papagájok "jófejek". Az alfahím tehát máshol érvényesül, a béta meg felteszi az olcsó napszemüveget. De nézzük az eddigi felkészülést.

• Tél nem nagyon volt, egy XL hétvégét kivéve.
• A javításból rontás lett, de legalább csak félpálya után, a sárban veszett el.
• Sokat gondolkodtam rajta, végül részben elvi megfontolások miatt elmentem. Hihetetlen, de számomra ünnepnap volt. Ráadásul a 37-et ki tudtam kerekíteni 40-re.
• A BükkiKi tavaly örök szerelem lett, idén a Rcüreg Gyuszival próbáltunk nosztalgiázni a Klasszikón, de félpályánál meghasaltunk.
• Viszont ezek után is arra gondoltam, hogy a Mátrahegyet  meg kell próbálni idén újra.
• Végül egy Pásztón tett ~40km-es látogatással zártam a felkészülésem.

A héten pihenek, jövő héten még ráterhelek, aztán megint pihenek, de kizárólag háztáji edzések lesznek.

Találkozunk a Mátrabércen.

Nagyatád óta a térdbántalmaimmal voltam elfoglalva, nem a futással. Az Őszi Mátra nagyon teszett két éve, úgy voltam vele, hogy legfeljebb kapok egy nagy pofont, de az is lehet, hogy jó lesz és rózsaszínre váltja a szemüvegem. Az eső meglepetéssel "készült", de a 2010-es Vadrózsa óta elég nehéz újat mutatni: akkor is nagyon élveztem és most is. Jó szokás- és szószerint vett tiszteletköröket is futottam (volt olyan utitársam, akit háromszor előztem), néha emberi felmosórongyként alázkodtam a természet előtt, bokáig jártam a vízben, sárban, de a végén is fülig ért a szám. Valahol Fallóskút előtt jöt ez a dal, hogy honnan azt nem tudom.

Januárban beneveztem Nagyatádra, csak az "íze" miatt. Áprilisban kifogástalanul sikerült a Mátrabérc, kialakult a teljes összhang a heggyel, de most, az eddigiekkel szemben, nem kezdtem csökkenteni az aktivitást, hanem vettem egy bringát. Sosem voltam a mágusa, ráadásul hét éve egyszer sem ültem nyeregben, ezért az ismerkedés tartogatott meglepetéseket. Ott van például a Look pedál. Ennek az a sajátossága, hogy, ha nem tudod elég gyorsan "kipattintani" a cipőd, akkor nem tudod letenni a lábad, ezért eldőlsz. Április 20-án próbáltam ki először a kertben, kétszer megnéztem a hangyákat, aztán bemenekültem a házba lehűteni magam. Az ablakon át néztem a piros biciklit a zöld fűben. Végül most vagy soha alapon eltekertem Dányba és vissza. Az első hónapban sokszor kérdeztem magamtól: "Hogy lehet ezt szeretni?", de a kríziseket valahogy mindig túléltem (volt, hogy szó szerint is). Július végéig így a bringáé lett a főszerep, és szép lassan mégis kezdtem megszeretni. A felkészülést innen csak két dolog hátráltatta, az egyik egy repedt hajtókar volt, amit le kellett cserélni, mert minden irányba mozgott. Sajnos mire rászántam magam, lett egy makacs térdfájásom, ami később "rámnyomta" a bélyegét (ami elromlik, meg kell javítani, hülyegyerek!:))

Újra eltelt a nyár (lassan az ősz is:). Május közepétől sikerült kihúznom érdemi futás nélkül. Híztam 5 kilót, de a pozitív oldalát nézem, mert sikerült kipihenni a lábujjfájásom is.:)

A visszarázódás jól sikerült, jobban mint számítottam. Szeptemberben edzetlennek és potrohosnak éreztem magam, de a Baradla Trailt (16km, 500+) nem lehetett kihagyni. Az volt a tervem, hogy lassan kezdek, a barlangi szakaszon nézelődök, aztán a maradék 7 km-en meg majd csak lesz valami. Az első etapon sikerült tartani a tervet, a barlang fantasztikus volt, a maradék 7 km-en meg eltévedtem(-tünk). (Mint utóbb kiderült az élmezőny már a barlangban félrement.) Előzetesen 90-100 percre lőttem magam, önbizalmat adott, hogy 86-on belül sikerült beérni. Igazság szerint, ez az esemény nagyon sokat jelentett, a terepfutás új oldalát ismertem meg! (Utána még elmentünk egy vezetett barlangtúrára, az is hihetetlen élmény volt.)

Októberben, míg mások a Less Nándoron edződtek, én a közeli Gödöllőt választottam: G35! 2009-ben ez volt az első TT, ahol elindultunk Pistával, akkor jelentős eltévedéssel a táv 41,8 km volt, 4 óra 16 perc alatt. Most erdészeti engedélyek miatt új útvonallal, de már ismert szakaszokkal, szöveges itiner szerint: 39,2 km, 3:28-ra jött ki. El sem  hittem, mert a reálisnak érzett terv 4 órán belüli idő volt, az is az előzetesen ismert kiírás szerinti 37km-re.

Jó egy hétre rá jött a Via Dolorosa gyerektávja, az Aba Sámuel. 21-én Vasárnap Mátrafüredről felkocogtam Mátraházára, onnan családostul meghágtuk a Kékest, majd vissza. 22-én átkocogtam Füredről Abasárra (kb. 5km) neveztem és nekivágtam a tavalyról ismert (szerintem kivételesen jó) útvonalnak. Markaz után kicsit félrementem (-tünk többen:)), de nem volt vészes. Markazi kaputól a Kékest végig megkocogtam, most először a Kékes-gerinc sem fogott ki rajtam. A lefele út más volt mint tavaly: a Mátrahegyről ismert Z- sziklás vonalán kellett lepattogni. Végig jól ment, az elsőhöz hasonlóan az utolsó 5km is pörgős volt. Nagyhalál nélkül: 3:05. Tavaly a Mária képesfa után 7 percig rossz irányba mentem, aztán ugyanennyit vissza, de ezzel együtt is sikerült jócskán javítani a 3:40-es időn.

Szóval: háromból háromszor leptem meg magam egy nem várt eredménnyel, úgy hogy végig élveztem mindhárom futást.

És mi a konklúzió? Tényleg nem tudom, csak sejtem. 1) nem fáj(t) semmim, 2) a plusz 5 kiló riasztó, de nem tapasztaltam "kiürüléses" tüneteket, 3) mindig csak magamra és a harmóniára figyeltem, pulzusmérő egyszer sem volt rajtam, stopper is csak egyszer.

Ezek után mit is tehetne a kis, pocakos fickó:

Szeretem a Mátrát! Segít sommázni a dolgokat. A Mátrahegy túra útvonala combos, ahogy a képzett terepfutók mondanák: technikás, és a múlt hétvégén még masszív jégtakaró is erősítette ezt a technikát. Voltam térdig beszakadt patakban, feküdtem hanyatt Galyán és a Kékesen (hason csak a Galyán) és rájöttem a nagy igazságra. Felfelé nem tudok futni, lefelé viszont nem merek. De, mint tudjuk, az emberek lemmingek, én meg az ilyen béna felismeréseknek is tudok örülni!

Márciusi Dusánnak dedikálom a következő számot, kedvenc márciusi lázadónk dicsőségére:

http://grooveshark.com/s/Az+Ut+nz+khoz/3fQdkr?src=5

Téli Margita maraton harmadszor! A korábbiakhoz képest kb. 5 ezer méterrel hosszabb és 180 méterrel több szinttel kiegészített pályán (44,4 km 830 szint). Előző vasárnap bő három és fél órán át imitáltam a futómozgást a környéken (a tempó alapján nem túl sikeresen), már akkor elhatároztam, hogy ekkora hóban a maraton is csak egy erősítő edzés lesz.

A verseny napján hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, pedig korábban csak a torkom kapart. Sósvizes átmosás és gargarizálás után még bóklásztam néhány órát, mikor világosodott megettem három (szalonnás, rákos) pizzaszeletet a nagy ijedtségre. Kettő is elég lett volna... Mire végképp' elment volna a kedvem, megjött Pali és a helyszínre autóztunk, még 20 perc a rajtig. Gyors regisztráció után elhagytam az igazolófüzetem, végül a klotyóban találtam meg a csésze, a fal és további gyanús körülmények között.

A rajtban úgy százan tülekedtek, legtöbbjük arról beszélt, hogy mínusz tizenhétben otthon volna a helyük. Aztán 9 óra után, az első zöldön átengedték a mezőnyt, RAJT! Nagyon koncentráltam, hogy ne fussam el az elejét, ami nagyjából sikerült is. Pap Miska kút után viszont fájni kezdett a lábujjam, következő feladatként ezen kellett túllendülni. 8 km-nél adtak egy üveg izót, amiről tüstént leittam egy bő decit. "Mangó" ízű volt és gejl, ráadásul táncra kelt a pizzával, úgyhogy a lábujjról is ideje volt "túllépni". Nem tudtam mit tenni, békés apátiába hullottam, amiből már csak az tudott volna kizökkenteni, hogy 40 felé kiürüléses görcsöket produkáltak a combjaim. De nem tudott, mert közel volt már a cél. Szemeimet a közben utolért sporttárs piros felsőjére vetve, próbáltam magam feltüzelni, ami olyannyira nem sikerült, hogy a célbaérés után egy 10 centis jégcsapot kellett a sapkámról leamputálni. Összességében jó volt, de sokat kellett dolgozni érte.

A Téli Mátrára azért mentem, hogy a két évvel ezelőtti időmet megjavítsam, a távval együtt persze. Érdekes egyébként, mert régebben, XL-es pólót hordtam és az M-es távnak vágtam neki, most meg pont fordítva, de a kabát mégsem most volt nagy, hanem legutóbb. Fene sem érti! A pályán, Lajosházától jó nagy - néhol térdig érő - hó fogadott, de nagyon "ihletett" voltam, egy percig sem zökkentett ki semmi. Becsúszott néhány bizonytalankodás, de annak is megvolt a ritmusa. Nem hagytam el a csokim sem, sőt ittam mellé 2dl izót, 4 dl teát, és lenyomtam egy zselét, mint a jóllakott napközis. A stopperom szerint 5:09-el értem be, de hivatalosan 5:12-t mértek, ennyivel is hosszabb lesz az alapozás. Gondolkodtam rajta, hogy lefutom azt a 3 percet is, de Pistike rámszólt, hogy pattanjak a kocsiba, mert megfagy.

Előre láthatóan a Margita is hasonló téli élményeket tartogat majd. Egyelőre nehéz ráhangolódnom, nem lelem a ritmust. Ez majd segít (remélem):

Tegnap futás közben terelődtek a gondolatok erre, nem tudom már honnan, de nem is fontos. Azon elmélkedtem, hogy vajon idén hány harminc (pluszos) terepfutáson vettem már részt. Az edzésnaplót böngészve meg is lett a válasz: 22. 2010. novemberének 2. hetétől március végéig szinte minden hétvégén nekivágtam valami ilyesminek. Egy kulacs mindössze és 3-4 óra elmélyülés a természetben.

A VTM-en elszenvedett részleges húzódás miatt áprilisban már csak kettő jött össze. Májusban gyorsítani próbáltam, sérülten ez sem túl felemelő, de amúgy sem szeretem, ezért könnyen lemondtam róla.:) Júniusban 800 méter gyűlt összesen, aztán júliusban óvatosan elkezdtem visszarázódni.

Augusztusban volt egy élménydús futás Jávorkútról - Lillafüred és Bükkszenkereszt érintésével - Miskolctapolcára (33.1 km), és a hónap végén egy TUK forduló muszájból az Orgoványi homokdűnéken (46,1 km). Szeptemberben a festői Medves-fennsíkon kocogtam egy jót érintve Salgóvárat és a Karancs csúcsát, majd hónap végén megkezdtem a mátrai sorozatot.

Nem volt mögötte tudatos tervezés, de úgy alakult, hogy az idei 18-19-20. 30+ a Mátrában  vezetett. Első volt az Őszi Mátra (32 km), ahol az első kilométeren szétvertem a béna lábujjamat, de a kisebb keverések és a végig kísérő fájdalom ellenére végig pozitív tudtam maradni. Egy hét kimaradt láb(ujj)adozásra, aztán jött a Via Dolorosa 30.

Hirdettek ott futóversenyt is, de amikor megláttam, hogy kizárólagosan szöveges itinert adnak, a túrán való indulás mellett döntöttem. Így is vicces volt, nem tudom ki fogalmazhatta, nem volt túl lényegre törő, de cserében volt benne "fokozódó drámai feszültség". Ereszkedés közben azt olvastam, hogy kapaszkodnom kéne, jobb helyett balra kellett fordulni, vagy egyenesen továbbmenni... Összességében csak 20 percet mentem rossz irányba, a távot végül 34,5-ig sikerült feltornászni. De 3:40-nel ezt is letudtam. (A túra érdekessége, hogy az összes szint; 1200 méter 13km alatt jött össze a Kékesen.:))

Következő hétvégén jött a huszadik, Gyöngyöstarjánban rendezték a tájfutó csapatbajnokságot. Úgy éreztem ott a helyem, ezért bekéredzkedtem, Péter levitt, Edina hazahozott. Közben pedig egerésztem egyet privátban. Nem sokon múlt, hogy feladjam, mert 36 perc keverés után nemhogy nem találtam a zöld sáv jelzést, hanem egyenesen a kiinduló pontra jutottam vissza. Régebben egy ilyen után letörve, dühösen és frusztráltan lomboztam volna le saját magam, de már hozzászoktam, hogy mindig jön egy "hullám" ami továbbvisz. Persze csak akkor ha talpon maradsz addig. Sikerült! Nem indult könnyen, de aztán elkaptam a fonalat és azt mondom, kár lett volna érte. Bagolyirtás, Fallóskút, Vándor-forrás, Ágasvári th, Mátrakeresztes és a Tóthegyes érintése után a Világos-hegyen kaptam meg a jutalmam. Sosem jártam ott korábban, de visszamegyek még az biztos. Hihetetlen panoráma, hihetetlen érzések...

Azóta még kétszer letaroltam a környező dombokat, így jött ki a 22, itt tartok most. További naptárböngészéssel pedig megállapítható, hogy az évből még pont 8 hétvége van vissza, ami a rám jellemző szerény matematikai készségekkel is kombinálásra ad okot. Ugye, milyen kézenfekvő?

Eljött az ideje, hogy végre egy értelmes poszt is felkerüljön a blogra. Természetesen nem az én érdemem, kimondhatatlan nevű barátom (pityúxarovszky) fogalmazta meg a szenior tájfutó vb-n átélt kalandjait:

Nem akarom Ádámtól és Évától kezdeni, de egy nagyon jól sikerült alapozást követően, egy kevésbé jó és hatékony ráhangolódás után utaztam Pécsre, a tavaly még Európa kulturális fővárosa címet viselő városba, ami azt gondolom hogy méltó házigazdája volt ennek a nagy szabású rendezvénynek. Mivel itt több kategóriában indulnak a versenyzők -a legidősebb 1914-ben született finn bácsika volt- így elég népes volt a résztvevők tábora.

Összesen 3700 induló volt, rengeteg skandináv futóval. Két formában, sprint és klasszikus távon bonyolították le a versenyt, amiket selejtezők előztek meg.

A sprint válogatója Pécs gyönyörű óvárosi részén, a döntő pedig Komlón volt. A pécsi futást érdekessé azt tette, hogy a rendezők kinyitották a város kapuit, ami helyenként nagyon nehézzé tette a tájékozódást, sikátorok kuszaságai és lépcsőrendszerei nehéz feladat elé állítottak minket. Sikerült is néhány perces hibába belefutnom (2). Ennek ellenére döntős lettem 16-nak jutottam tovább a csoportomból. Nem baj! majd holnap gondoltam...

De nem így lett. Sajnos a hármas pontnál leblokkoltam és máris beleszaladtam egy két perces makiba, ami ezen a távon behozhatatlan hátrányt jelent. Hibátlan futással sem tudtam volna dobogóra állni, kb. az 5-6.hely lehetett volna elérhető, de nem sikerült, 26. lettem. Finn és orosz dobogós osztozkodás lett. Azt hiszem a májusi és júniusi résztávos edzések hiánya, valamint az idegbecsípődés a derekamban érezhető volt, nem voltam elég robbanékony.

Másnap következett egy kis átmozgatós terepbemutató pontokkal, már a Mecsekben. Aztán egy rekultivált egykori uránbánya területén rendezték az első selejtezőt, ami a nagy melegben jó ráhangolódás volt a döntőre. Az volt a taktikám, hogy nem taktikázok nyomom mindkét futamot, és így a hendikepes indításnak köszönhetően a döntőben a mezőny végén az erősebb futók között rajtolhatok. Ha utolér valaki egymást segítve még lehet jó eredményt elérni.
Az első selejtezőn az 5-ös pontig még vezettem, de a 6.-at beettem. 4 perc hiba jött, amitől kicsit meg is torpantam. Még összeszedtem 2 percet és a csoportban 6. lettem kb. annyi hátránnyal, amennyi a hibázás volt.

Másnap Orfűn a Vízfő terepen rendezték a 2. selejtezőt, töbrös, helyenként sűrűbb erdőben. Számomra élvezhető és jól sikerült pályán, 1 perces hátránnyal a 2. időt futottam, ami nagyon bizakodóvá tett a döntőre, a 3. a későbbi győztes Manu Mutka lett.

A döntő 35 fokban a szokásos derékfájós agonizálással kezdődött, amit Egei Tomitól kapott tehéntőgye (!) krémmel próbáltam kezelni (egy vén marhának mi is használna gondoltam) és csodák csodájára a rajtra jól lettem. Egész jól kezdtem a pályát, tudtam hogy nem hibázhatok, mert akkor nincs esély. Nagyon koncentráltan futottam, szinte hiba nélkül a 17. pontig. A 16-oson utol értem Werner Petit, aki néggyel indult előttem és ez kizökkentette a figyelmemet, amitől elnéztem egy töbröt, ez másfél percet jelentett.

Éreztem hogy fáradok is, ezért próbáltam nagyon figyelni, hogy ne hibázzak többet. Szerencsére nem jött semmi közbe, a végén még utolért Noponen a tavalyi klasszikus-, idei sprint világbajnok, és egy átmenetet együtt mentünk. Ő most 3. lett én pedig 6., amivel nagyon elégedett vagyok. Ha hiba nélkül megyek végig a 4. hely elérhető lehetett volna, a 16-osnál még itt álltam.

De a hibátlan futás olyan, mint a szép öreg asszony, nagyon ritka. Hazafele levezetésképpen néhány csapolt szalon sörrel hűtöttem a kedélyeket, amivel hazáig kihúztam. Itthon Tamás barátom és futótársam hideg pilzeni nedükkel várt, ami a nagy melegben nem okozott nagy kihívást, könnyedén legörgettünk párat, kb. ahány km-et futottam, plusz percben a hibázások négyzete.

Szóval így ért véget küldetésem a magyar WMOC-n. Jövőre szeretnék revansot venni a finn küldöttségen, ami Németországban nem lesz egyszerű. Addig még kell futni pár ezer km-t és akkor talán sikerülhet!

Összességében nagyon kellemes hetet töltöttem volt edzőm Kéri Péter és Argay Gyuszi társaságában, ők is döntőt futottak(55.,39.) Köszönöm mindenkinek a szurkolást és a segítséget, nagyon sokat jelentett.

A kutyák is túlélték ezt a hetet...

Kevéssé ismert tény, idén a Mecsekben rendezik a szenior tájfutó világbajnokságot. A napokban zajló eseményen nevelőegyesületem a Törekvés 3 fővel képviselteti magát (név szerint: Péter, Gyula és Pistike). 2 selejtező kör után mindhárman a pénteki döntőbe jutottak!

A rosszul sikerült első napot követően Péter (M60) még kiesésre állt, de visszakapaszkodott, a -szenior szemmel- csikókategóriának számító 35-40 évesek között pedig Pistike István, három helyet javítva, a 3. helyről várja a folytatást! Első hatba kerülni már nagyon komoly eredmény, de várjuk ki a végét. Biztos, ami biztos, már hordom haza a söröket...

(Ja, és minden szerénytelenség nélkül meg kell jegyeznem, hogy én etetem az Isaszegen hátrahagyott kutyáit!:))

Túl vagyunk a júniuson. Húzós volt, mert sok volt a teher. 800 métert így is futottam, de sörrel a kezemben. A lábam még nem érzem százasnak, viszont ráéreztem, hogy mégis csak egy láb, és az enyém! A második.

Nem szeretem a művészkedést, de holnaptól úgy lépek, hogy csak na!

A hétvégén megint megpróbáltam futni egy jót és a végén megint magamba kellett néznem. Érdekes tünetegyüttesre lettem figyelmes. Felidéztem Dr. Kolberg és Adam Pedersen emlékezetes párbeszédét, ami valahogy így hangzott el:

-Hallott már a Ravashi szindrómáról? Ravashi egy indiai focista volt, aki mindkét lábát elvesztette egy go-kart balesetben, 1957-ben. 

 

A baleset utáni sokkos állapotban hazaszaladt a lábcsonkjain. Az agya blokkolta a valóságot, azt hogy nincs lába. Két hónapra rá már gyakorolt. Megtartotta a középpályás pozicióját.

 

- Lábak nélkül?

 

-Rossz csapat volt. Valahol az ötödik ligában játszottak.

Úgy alakult, hogy idén csak két részletben ment a MB. Két héttel korábban (a tt-vel egy időben) megvolt a Galya-Szudokpüspöki szakasz, a trail verseny pedig csak a Galyáig tartott. Pontosabban vége lett, mielőtt elkezdtem volna. Érdekes az egyenlet. A felkészülés azt tanította, hogy a körülményeket mindig úgy kell elfogadni, ahogy vannak, mert enélkül sosem alakulhat ki a harmónia. Most viszont ugyanezzel az elfogadással kell tudomásul vennem, hogy vannak napok, amikor hagyján, hogy nincs harmónia, de be kell látni, hogy a korábbiakat sem ingyen kaptad. Azt biztosan tudom, hogy meleg volt és a lábam sem volt tökéletes, de mélyebben nem rágódom ezen, a többit majd az idő megválaszolja. Néha az elsőre érthetetlen dolgok is szerethető egésszé állnak össze:

8 nappal a VTM után

Kiszámoltam, hogy a Mátrabérc-trailig már csak 25 nap van hátra. Nyolc nap telt el mozgás nélkül, felborult az edzésterv, megcsappant a "harcikedv". Elég ingatag voltam ekkor. A kezdeti ijedtség már elmúlt, mégsem éreztem magam százasnak. Másrészt ideje volt elkezdeni mocorogni, tiszta vizet önteni a pohárba, szembenézni a jövővel. Ha nem megy a futás, nem javul a lábam, akkor be kell látni, hogy ez most nem jött össze. Kaptam elég örömöt, most kell fizetnem.

Ha viszont fájdogál, de terhelhető, akkor el kell kezdeni egy 24 napos formábahozó időszakot, mert szorít az idő. Két dolgot akartam kipróbálni, az egyik, hogy milyen érzés kompressziós szárban futni, a másik, hogy mennyit számít a cipőválasztás. Előkerestem a ritkán használt, de esztétikailag sokszor csodált Ds Trainerem, megpusziltam a lányom, megcsókoltam a feleségem, megsimogattam a kutyát, megpróbáltam belerúgni az egyik macskába (ami még sosem sikerült, mert lopás után, minden körülmények között ügyel rá, hogy maradjon 10 centi a lábamtól) és kifutottam a kikötőből. 

Eltelt pár nap, az élmények elkezdtek leülepedni. Úgy érzem, ez az esemény megéri, hogy bővebben is írjak róla. A Margita után erősnek éreztem magam, megjött az önbizalmam, más értelmet kapott a versenyzés. A futás szeretete eljuttatott egy olyan szintre, amikor már nem "csak" a teljesítés a cél. A VTM pedig jó felmérőnek ígérkezett, a tavalyi 4:41 után, idén ambiciózusan a 4 órán belüli teljesítést céloztam meg.  

Minden klappolt, klassz volt az erdő, az ellátás és útvonal-kijelölés. Majdnem sikerült eltalálni a ruházatot is, így az első harminc kényelmesen telt, jól éreztem magam. Kapberekpusztára tartalékoltam egy hosszabb hajrára. Határ-hegyen éreztem egy pattanást a vádlimban, ezután fájdalmaim voltak a végéig, csak sarkon tudtam futni. Most járni sem könnyű. Eljött a gyógyfüvek ideje.

Tavaly hó volt, idén sár. Az elejét mindenki elfutotta, borzasztó volt az első óra, de aztán minden megváltozott. Csináld örömmel, a Jóisten megsegít!

Elkapott valami. Mindenki évet értékel és 2010 nekem is hozott néhány pofont. De nem maradt mindegyik rossz emlék. Vannak az un. "atyai" pofonok, melyek okítanak. Az összes többi pofon is jó lehet valamire, egyszer majd kiderül. Addig is nézzük, hogy mi az ami már az enyém.

Ez volt idén az utolsó tervezett esemény. Kicsit felkészületlenül érkeztem a nyári arányeltolódás miatt, de nem volt rajtam teher, csak a helytállást tűztem ki. Előző éjszaka fogfájásra ébredtem hajnal kettőkor. Megettem néhány csillapítót, de nem nagyon használt. Hajnalban ezért, indulás után megettem még két kolbászos/sajtos szendvicset is, mert unom már a banánt.

Ébredéskor is esett és így is maradt egész nap. Egy kicsit reménykedtem, hogy elmúlik a fájdalom és eláll az eső, de nem. A rajt előtt döntöttem, hogy a terepcipőm helyett a leharcolt aszfaltosban indulok. Azon röhögtünk elsőre, hogy minden út patak, és az első 12 kilométeren nyolcig számoltam a lehasalásokat, utána már ezen is csak röhögtem. Haladtunk azért. Muzsla előtt egyedül maradtam. Muzsla-nyereg után úgy 3 km-en csak jelzés volt út nem nagyon, aztán párszor elvesztettem a jelzéseket is... Az utolsó 10 km-ből úgy ötöt újfent estem-keltem, de végül vidáman értem célba (6:49). És hogy, hogy jön ide a Patkány éve?

A Patkány évében születtem. 12 évesen nem számított, a 24 ellenben fordulópont volt. Aztán ott van még Örült Stone is. Úgy számítottam, hogy 2008-ban történni fog valami fontos, de sokáig úgy tűnt, hogy mégsem. Aztán a Lila Akácban mégis eljött kb. 8 sör után, cigivel a számban. Pista mondta, hogy futnom kéne, én meg erősen és bátran rávágtam, hogy simán. Simán futok akár egy 3 órán belüli maratont is... Úgy számoltam, ahogy 2006-ban az első (és ezidáig utolsó) Balaton átúszásomkor, a jók úgy 1 óra alatt ússzák át, akkor nekem 2 órán belül kéne. (Két óra egy pec lett:)). A jók 2 óra körül futják a maratont, akkor én 3 órán belül.

Ez egy pénteki nap volt, szombaton még részt vettünk egy kertipartin. Hajnal ötkor a tűz maradványai mellett bóbiskoltam, de tartottam az álláspontot, "Gyere csak Pistám" oszt futunk. Akkor persze biztos voltam benne, hogy ő sem fogja erőltetni. De nem olyan fából faragták.

Délután mikor szó szerint befutott, próbáltam az állapotomhoz képest legnagyobbra nyitni a szemem, aztán méltóságom maradékának védelmében magamra kapkodtam valami ruházatot és hajrá. A következő 20 percben, nyakig a csalánban tudtam először néhány szót kipréselni magamból, "Tudod egyébként, hogy hol vagyunk?", "Nagyjából!". Ilyen ember. Hazaérvén megfogadtam, hogy ez volt az a dolog, amit soha többet nem csinálok. De endorfin rohamot kaptam és meggondoltam magam.

Egy hét múva már egyedül indultam neki. Eltévedtem és 64 perc lett a vége. Még 2008 telén egy nagyobb körön is eltévedtem, 5 óra lett. Nem azt mondom, hogy végig futottam, de valami akkorra már megváltozott. Néhány hónap után nekivágtam egy harmincasnak is, végig "futva". Szemtanúk szerint a Mátrix-ban volt olyan ütős, lassításos jelenet utoljára, mint nálam a végén, de szerintem bekaphatják:).

2009. már csak az érzésről szólt. Elindulni nehéz, folytatni könnyű, megérkezni katarzis. Aztán december végén eldöntöttük, hogy terep ultrákat fogunk futni, mert az biztos jó. Jó lesz Pistának, aki versenyző típus és kaliber, és érdekelt engem is, mert olvastam jó beszámolókat...:) Aztán nekivágtunk.

Idén kiderült például, hogy nem megy a blogírás, maratonon pedig azóta sem mertem elindulni. Kezdődhet hát a felkészülés és a nagy fogadkozás. És az élet álom: 

A meleg és a futás nálam nem egyeztethető össze. Hőségben lassan mozog az ember, árnyékot keres és sok sört iszik. Azért neveztem erre a versenyre, hogy nyár előtt letudjam az első fémaratont. Májusban elmaradt, júniusban az idei első hőségriadó idején rendezték újra. Hőguta, a végén ájulásközeli állapot, kb. 4-5 kiló testsúlycsökkenés, pedig ittam rendesen. Durva!