Az elmúlt két évben nagyjából ment is a szekér. Aztán az idei év kicsit máshogy alakult. Március végén összeszedtem egy sérülést a csípőmben. Sose hallottam ilyesmiről, nem is voltam felkészülve. A szokott menetrendet követtem: erőltettem.

Jónak tűnt, április elején sikerült meglepni magam olyan gyorsulással, ami egyenlőnek látszott egy szintlépéssel.

Sajnos ki kellett józanodnom, a Mátrabérc hetében kedden már nagyon durva jelzést kaptam: minden lépés fájt. Péntekig nem is erőltettem, pénteken viszont 10 perc után jött a nagyon őszinte tünet: minden lépésnél nyilalt.

Pedig előtte szerdán konzultáltam Szabó Gabival is, rámutatott, hogy a nagy farizom tapadási pontjáról van szó, azt kell nyújtani, masszírozni. Eső után köpönyeg, de legalább megtanultam hogyan kell művelni.

Az MB-t persze nem tudtam kihagyni, mindent, vagy semmi lett a taktikám. Nem foglalkoztam semmivel, nyomtam. Ennek az lett a következménye, hogy Kékesre ~10 perces javulást hoztam a korábbi évekhez képest.

Megnyugodtam, mert tudtam, hogy innen már csak okosan kell csinálni és jön a 6 órán belüli eredmény. Aztán nem jött.

Galyán még minden rendben volt, de onnan már a rémálmom kezdett megvalósulni. Egyre inkább kerültem lépéskényszerbe, amiből a kiveredkedés egyre nagyobb lépéshátrány lett. Keresztesen egy nagy hajrával még dönthettem volna, de a kis hajrá sem jött össze. A végén 6:24-el vánszorogtam be, de igazából az aggasztott, hogy 6 hét rehab jön, mert a járás is fájt.

Egy hét teljes pihenő után kezdtem a félórás futásokat - ebből majd felépülök - címszóval. 30 perc oké, utána már fájt a csípőm.

Május 7-én aztán majdnem megtört a jég. 3 év után előástam a bringám és elkerekeztem egy szerelőhöz. Nem működött a fék, nem működött a váltó, mégis céltértem. Aztán hazafutottam. 20 km bringa és 21 km futás és nem fájt semmi. Másnap, futva neki is vágtam egy ~24-es körnek, amit lerövídettem 18-nak, de a vége így is dráma lett. Másnapra megint csak kínlódva jártam. Újabb 2 hét pihenő.

Nem baj, gondoltam, majd bringával erősítek! Május 22-én le is nyomtam egy 100-ast, ebből 25 km-en keresztül nem gurult az elsőkerék, mert a szerelő fos munkát végzett, én meg nem tudtam hogyan kell korrigálni. Megcsináltam, megvolt a 100km, ami betöri a seggem.

Aztán elkezdtem bringával járni a dolgozóba. És jött az öregfazon az új Vitarával, ezt láthatta (volna):

Sajnos nem látta, elcsapott. Csontom nem tört, járni tudok, de a bal vádlim vége baszottul fáj. Lépcsőzés és futás kizárva. A szokottak szerint a lépcsőzést erőltetem, de, hogy mikor fogok futni, azt nem tudom. Mert fáj!

Addig is, marad a bringa és az örök rettegés.:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.