Eltelt pár nap, az élmények elkezdtek leülepedni. Úgy érzem, ez az esemény megéri, hogy bővebben is írjak róla. A Margita után erősnek éreztem magam, megjött az önbizalmam, más értelmet kapott a versenyzés. A futás szeretete eljuttatott egy olyan szintre, amikor már nem "csak" a teljesítés a cél. A VTM pedig jó felmérőnek ígérkezett, a tavalyi 4:41 után, idén ambiciózusan a 4 órán belüli teljesítést céloztam meg.
A mezőny erős, a pálya futható, a szervezőket pedig maximalistának is lehet tekinteni. Nem drága verseny, a hangsúly nem a befutócsomag bőségén van, hanem a kiszolgáláson. Különösebb felszerelés nélkül teljesíthető, a tavalyi tapasztalatok alapján nem is vittem magammal egy Isostar zselén kívül semmit. Egyedül a pályakijelölés miatt voltam kicsit stresszes, de alaptalanul. Idén egyszer sem volt szükség az itinerre, ami nagy szó, a tavalyi Mátrabérc után ez volt a második terepversenyem, ahol egyszer sem kellett az irány miatt izgulnom. 
És el sem tévedtem.:)
Óraátállítással kezdődött a nap, ami szombathoz képest azt jelentette, hogy kurva korán kell kelni, a 8 órás rajt tulajdonképpen 7 órainak felel meg. Ezzel nem lehet mit tenni, el kell fogadni. A másik dilemma az öltözködés körül bontakozott ki.
Havas esőt (is) ígértek erre a szép vasárnapra, de a héten igazi meleg tavaszi időjárás volt. Nincs más választás, a télitől kezdve a nyáriig mindenféle ruhát bepakoltam.
Hajnal 5:45-kor nekiindultunk Isaszegről Pistával. Útba ejtettük Gyált, ahol felvettük Palit, aki a 2009-es Rex Fontana óta örök mumusom. (Hetven percen át lihegett a nyomomban, 180-as pulzussal próbáltam egérutat nyerni.:)) Most félmaratonon indult, annak is a túra változatán, ezért miatta most nem izgultam kicsit sem.
Száron berongyoltunk a sportcsarnokba, gyorsan -talán túl gyorsan- átvettük a rajtszámot és a dugókát. Maradt egy csomó idő azon hezitálni, hogy mit kéne felvenni. Hosszú nadrág volt rajtam, de szívem szerint rövidet szerettem volna. Összefutottam Elm-el (akivel 2006-ban együtt voltunk Balatonátúszáson és mint "nagydarab" emberre emlékezett rám:)). Beszélgettünk kicsit, elmondtam a dilemmámat. Megerősített, hogy 13 fok lesz elég a rövidgatya. Még az sem tántorított el, hogy ő nem rövidben állt rajthoz.:P Utólag nem tudom, hogy jó döntés volt-e, mert voltak pillanatok, amikor kifejezetten fáztam, de már mindegy is.
Visszakocogtam gyorsan a kocsihoz, ahol Pista (szintén rövidgatyában) éppen azt magyarázta a többieknek, hogy a bemelegítőkrém az "erősek fegyvere". Kölcsönkértem. Szólt is egyből, hogy ne kenjem túl vastagon. Pedig egy pillanatig majdnem erősnek éreztem magam...:) Bekentem a lábaimat (vékonyan), felülre felvettem egy tavaszi hosszú ujjút, rá a futoblogos rövid felsőmet s irány a rajtzóna.
Rövid várakozás után Csanya ismertette a fontosabb tudnivalókat. Egy tapintatlan sporttárs rákérdezett a pletykára, tényleg igaz-e, hogy az első három férfi beérkező csókot kap tőle? "Szerencsére" Csanya pontosított, hogy nem igaz, mert az első száz lesz erre érdemes. Rajt!
Ez az intermezzo is közrejátszhatott abban, hogy már az utca végén könnyes lett a szemem az örömtől. Messze volt még a cél, vigyorogtam és a 101. helyezésben reménykedtem.
Hihetetlen érzés volt egyébként, sosem indultam ilyen önfeledten sehova. Arra figyeltem egyedül, hogy ne menjen 160 fölé a pulzusom. A Templom utáni egyenes szakasz végén Szasza fotózott. Érdekes tapasztalás volt, hogy milyen gyorsan váltogatja a fókuszt. Olyan volt, mintha mindenkire figyelne.
Szárról kiérve az erdőben elkezdődött az első emelkedő, ahol már hullámzott a mezőny. A gyorsabb kezdők közül néhányan visszalassultak, a lassabbak felgyorsultak. Egyenletes tempóra törekedve előztek és maradtak mögöttem az emberek. Igyekeztem mindent megfutni.
Az erdőbe érve már átjárt az energia, mely után megnyugszom és lényegtelenné válik a tárgyi világ, csak a harmónia számít. Ilyenkor már nem nézem a pulzust sem, érzem, hogy mi a jó nekem. Ez az az érzés, ami rendszeresen kihajt az erdőbe. Ilyenkor végtelen az elfogadás, földöntúli erő táplál.
Női csacsogásra lettem figyelmes. Oxigénhiány mentesen. Öröm volt hallgatni, hogy ilyen terepviszonyok mellett is lehet trécselni. Balogh Andrea és Hiver volt az a félmaratonon versenyeztek. Két lépéssel elém kerültek egy idő után, de a két táv elágazásáig közvetlenül a nyomukban maradtam.
Közben feltűnt egy ember, aki (elnézést a kifejezésért, de) kihúzott háttal kibaszott szabályosan futott. Kezek, kizárólag a test mellett föl-le, föl-le. A lábakkal kapcsolatban, ellentétes fázisban ugyanez volt megfigyelhető. Az antik görög olimpiák atlétáit juttatta eszembe, már ahogy elképzelem. Másrészről viszont nem tűnt túl hatékonynak a mozgása. Őszintén bevallom, hogy mosolyogtam is egy kicsit. De mivel volt időm tanulmányozni, hogy ez hogy lehet, rájöttem valamire. Szőnyi Ferenc volt az. Aztakurva, de hatékonyan fut -korrigáltam rögtön az álláspontomat.
Csákányospusztáról (12,6 km) MTB társaságában indultunk tovább. Mária-szakadék lábánál újra Szasza fotózott, el is vétettük az ösvényt. 
A dózerútra kiérve felfutottunk Lúdtalpra, aztán egy meredek mélyúton mindketten elfutottak tőlem. Az útra végig fákat döntöttek, de nem baj így könnyebb volt felmászni rájuk.
Vitányvár előtt utolértem őket, a lefelében MTB előzékenyen előre engedett, a célban láttam legközelebb. Innetől sokáig Lúdtalp „lábvizén” haladtam. Utolértünk egy csoportot, akit be tudtam azonosítani Sajtember és Emgergeli volt. Utóbbit a tavalyi Mátrabércről ismerem, ő volt az egyetlen ember a környezetemben, aki mosolygott a Múzslára menet.:) Most mégsem kezdtem beszélgetést, egyszerűen csak elszaladtam mellettük.
Várgesztes előtt csörtetést hallottam a hátam mögött, Sajtember volt. Felgyorsult rendesen, nem mondom. Maradtam a tempómnál, de végig látótávolságban tartom. A várgesztesi ponton (24,6 km) felhajtok három pohár izót. A harmadik már túlzás volt, de legalább éreztem, hogy kotyog valami a gyomromban. Ezzel el is foglaltam magam a Hirczy-emlékműig (29, 2 km). A pont után előhalászom a Isostar zselémet és úgy 5 percen át bírkózom vele. Csúszik, nem találok rajta fogást, a kupak rendületlenül a helyén marad. Foggal-körömmel esem neki, így végül enged, nyomok egy kicsit a számba, de aztán inkább elteszem. Ez elég könnyen ment.:)
Ekkor még jól vagyok, azon filózom, hogy megindítom a hajrát, de úgy döntök, hogy kényelmes, de haladós a tempó, várok még Kapberek-pusztáig. Ezután jött az újratervezés. Egy pattanás a vádlimban és belémhasít a fájdalom, ösztönösen odakapok, egyben van, de nagyon fáj. A többiek távolodnak, én már a túlélésen gondolkodom. Ha gyaloglásra váltok is órákba telik, míg lakott területre érek, ha tovább futok kockáztatom, hogy súlyosabbra fordul a helyzet. Futás mellett döntök, bár amit ezután előadtam már bréktánc elemeket is tartalmazott. Ha sarokra érkeztem nem fájt annyira, de a bal lábamat húztam rendesen. Ennek az lett a következménye, hogy elkezdett fájni a jobb combom is. Aztán a derekam.
Közben megelőzött JB, Kapberek-puszta után pedig rámfutott T. Gyuri. Folyamatosan csipogott az órája, megkérdeztem, hogy túl magas, vagy túl alacsony? 157. Az nem túl magas, de nem is túl alacsony. Akkor miért csipog? Ezt már csak magamban tettem hozzá, mert elkezdett távolodni, a 4 órára hajtott.
Hallgató völgy előtt, megint Szaszába botlom, egész pontosan kis híján a vakuállványába, mert furmányosan maga elé pozicionálta. A ponton (42.2 km) pedig Hajduska Balázsba botlom. Ilyen se volt még és belátható időn belül nem is nagyon lesz. Nem tudok örülni, mert beteg, lehet hogy kiújult a lyme-kórja.
Innen már csak 5 km, érzem, hogy féllábon is meglesz, nemhogy másfélen. Kicsit később egy kedves túrázó a mozgásomat látva vicceskedik egy sort, hogy ha belehúzok meglehet a 3. hely. Megérdemelné, hogy belerúgjak, de lehet, hogy nekem fájna jobban. Nem is vesztegetem rá az időm, nem lehet könnyű élete.
Száron jön az aszfalt, ahol ugrándozom még egy jót. A csarnok előtt Pistike a nevemet kiáltja, amit egy mosollyal próbálok meghálálni. Szerencsére senki nem ijedt meg tőlem..jpg)
A csarnokban bemondják az időm, 4:03. Nem vagyok túlságosan csalódott, nem is volt rá energiám, ekkor már azon aggódom, hogy mi lesz ezután. Egyre nehezebb a járás. Gratulálok Pistikének, második lett, megkérdezem T. Gyurit, hogy sikerült-e a hármassal kezdődő, de nem (4:01- Majd jövőre!). Aztán elbotorkálok a kocsmába és veszek 3 sört, hátha az segít. Bíbelődni jó volt, de segíteni nem segített.
Azóta, szigorú pihenővel eltelt majdnem egy hét és úgy néz ki, hogy túlélem. Jövő héttől kipróbálom újra, hogy milyen érzés futni az erdőben. Remélem, ugyanolyan, mint korábban!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
BGy · http://babosi.blog.hu 2011.04.04. 15:56:34
csétomi 2011.04.04. 16:40:35
bellone 2011.04.05. 08:44:00
@szasza75: @csétomi: Köszönöm, megtisztelő!
(Nem szeretek részt venni a hasonló vitákban, versenyre már nem viszek gps-t sem, de az igazsághoz tartozik, hogy a táv -többek szerint- rövidebb volt a meghirdetettnél. Összességében 43-47 km között szóródtak a mérések, amiket láttam. Én negyvennyolcat könyveltem el, mert be is kellett melegíteni. Ebből -a hagyományokat és a hivatalos adatokat figyelembe véve- nem engedek.:))
bellone 2011.04.05. 10:55:54
Viszont vettem egy kompressziós szárat, ami sokat segít és erősen hiszek benne, hogy felépülök! Holnap majd megpróbálok kocogni egyet, meglátjuk ez mire elég.:)
Utolsó kommentek