A Szent Cipő
2011.04.15. 11:08
8 nappal a VTM után
Kiszámoltam, hogy a Mátrabérc-trailig már csak 25 nap van hátra. Nyolc nap telt el mozgás nélkül, felborult az edzésterv, megcsappant a "harcikedv". Elég ingatag voltam ekkor. A kezdeti ijedtség már elmúlt, mégsem éreztem magam százasnak. Másrészt ideje volt elkezdeni mocorogni, tiszta vizet önteni a pohárba, szembenézni a jövővel. Ha nem megy a futás, nem javul a lábam, akkor be kell látni, hogy ez most nem jött össze. Kaptam elég örömöt, most kell fizetnem.
Ha viszont fájdogál, de terhelhető, akkor el kell kezdeni egy 24 napos formábahozó időszakot, mert szorít az idő. Két dolgot akartam kipróbálni, az egyik, hogy milyen érzés kompressziós szárban futni, a másik, hogy mennyit számít a cipőválasztás. Előkerestem a ritkán használt, de esztétikailag sokszor csodált Ds Trainerem, megpusziltam a lányom, megcsókoltam a feleségem, megsimogattam a kutyát, megpróbáltam belerúgni az egyik macskába (ami még sosem sikerült, mert lopás után, minden körülmények között ügyel rá, hogy maradjon 10 centi a lábamtól) és kifutottam a kikötőből.
Nem esett jól, leginkább a cipő zavart. Gyors csuka, vékony talppal, stabil alátámasztás (DuoMax) van benne. Úgy éreztem, hogy a DuoMax körül forog a talpam. A vádlim kicsit húzódott, de a futószár jól dolgozott. Nem volt persze könnyű, beszúrt az oldalam is, valahogy mégis letudtam bő 8 kilométert. Közvetlen utána a lábaim hálásnak mutatkoztak, másnapra viszont újra fájni kezdett a vádlim.
9 nappal a VTM után
Munka után elég rossz volt már a hangulatom, egész nap sajgott. Otthon azért beöltöztem, a futószár mellé most a Vomerot húztam fel, ez kísért február vége óta. A kocogás érzésre könnyebb volt, mint előző nap, viszont továbbra is húzódott. Lábamra kötött jégtömlővel tértem nyugovóra.
Ds Vomero
A 10. napon
Hazafelé át akartam szaladni a piroson (ami most nem túristajelzés, hanem lámpa), az első lépés után fájdalom hasított belém. Határozottan úgy éreztem, hogy továbbromlott az állapotom. Pista pedig kénytelen volt meghallgatni hazafelé, hogy miért vagyok depressziós. Végignyávogtam az utat. (Szerencsére nem akart belémrúgni, de azért tartottam a 10 centit.) Jeleztem azt is, hogy nem akarok vele futni, mert van elég bajom anélkül is, hogy a hátát bámuljam. Otthon sokáig pakolgattam, rámolgattam, beszélgettem, húztam az időt. Közben kezembe akadt az első Asics futócipőm, amit 2008-ban vettem.
A felsőrésze olyan mint a Gel-1110, ellenben a talpa nem stabil, hanem neutrális. A Decathlonnak dobták össze a megmaradt készletekből... Szakadt és kopott, de egyszer már visszaadta a hitemet, nagy becsben tartom. Miért is ne? Lenéztem. Az egyik lukon kilógó lábujjam visszanézett, valahogy mégis minden más lett. Uzsgyi! Kikocogtam az utcára, aztán tovább a Szobor-hegyre, onnan fel a Honvédsírokhoz, mosolyogva lepattogtam a zöldön, felfutottam a vízmosáson, lerongyoltam az Öreg-hegyi nyaralók lábához, aztán vissza fel a Honvédsírokhoz. Ekkor megláttam a távolban egy narancssárga pólót, Pistike volt az. Nem sikerült beugranom a susnyásba. Össze is vonta a szemöldökét, hogy mit vigyorgok, mint a vadalma és mit keresek olyan messze, amikor csak 8 kilire indultam? Megmutattam neki: A Szent Cipő!
11 nappal a VTM után
Másnap tele várakozással bementem a Hervisbe és egy Cumulus 12-vel jöttem ki, mert -újszerű állapota ellenére- az hasonlít legjobban az archetípushoz. Hervisben futni tök jó volt, a terep egy napot még váratott.
ismerkedés
Másnap, 21 nappal a Mátrabérc-trail előtt jött a fordulópont. Lekocogtam lazán egy combosabb pilisi kört és az új cipő ellenére nem romlott, 3 óra után mintha el is múlt volna a húzódó érzés.
A múlt héten visszatértem az edzéstervhez, sőt hétvégén a klasszikus Mátrabérc lehetőséget biztosított egy kis kóstolóra, Galyáról indulva átfutottunk Szurdokpüspökibe (Muzsla tt). Ágasvárra (9,7 km, 300 m szint) 53 perc alatt felértünk, onnan viszont kocogósabban haladtunk. A Muzsla most sem adta könnyen magát, plusz 30 megtett kilométerrel még nehezebb lesz, de összességében nem volt rossz. Bírtam a terhelést. Lefelé sétálgatva arról beszélgettünk, hogy vajon két hét múlva milyen állapotban leszünk ugyanott. Eufóriában, vagy haldokolva? Pista szerint egyértelműen az utóbbi, én viszont reménykedek...
A pozitív impulzusok halmozásaként tegnap fotóaparáttal mentem az egyik körömre. Sikeres volt, a lenti képek talán visszaadnak valamit.:)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek